Ott van, érzed, megérint, egy pillanatra úgy tűnik neki is fáj… nehezebb.
A lelked egy része ismét meghal… minden nap, minden reggel mintha újra, és újra meghalna benned valami. Nem érted, nem érted… hogy halhat meg ismét… minden nap mintha a tegnapot másolná.
Csapdába estél, az idő csapdájába. Meddig, mióta, mikortól? Ismét fuldokolsz, nem tudod a válaszokat, meg kell nyugodnod… szigetek, kis világok.
Ne sürgesd magad, ne nézz távolabb, mint az aznap… a jövő bizonytalansága jelenleg még szétrág, felzabál, majd kiköp. Nézed a megrágott maradványaid, és émelyegsz. Felfordul a gyomrod, hánynod kell, magadtól érzed ezt nem mástól, kicsit sem szereted magad, hányni fogsz.
A rutin fogja a kezed, életben tart.
A segítség onnan jön, ahonnan nem vártad. Beszélsz, hatással vagy rá, látod rajta, itt nem csak Te vagy sérült. Nem érzed magad egyedül, napok óta most először nem érzed magad egyedül. Hála: hálás vagy a kapott pillanatnyi megnyugvásért, és azért, hogy adhattál, magadból adhattál.
Mész, mert felszabadít, nem akarod, hogy vége legyen csak mész. Szabadnak érzed magad, rég nem érezted, ösztönből jön, nem tudatos, végre nem vagy tudatos, érzed, hogy ez jó. Fellélegzel.
Beszélsz, Vele beszélsz, nem így tervezted, de jön magától, sok minden jön magától. Érzed, hogy megkönnyebbülsz, Ő is akarja, érzed rajta, most ott, és akkor az az idő csak a tietek, mintha megállt volna, és bennetek szolgálna. Értetek állt meg.
A fájdalom, a feszültség, a bizonytalanság mind magadra hagyott, csak Te vagy, és Ő, nyugalmat érzel, a mindig is vágyott békességet, a belső békédet. A felismerés felszabadító érzése, vele is megosztod, nem vádolsz, nem vádol, magad miatt akarsz élni, el tudod mondani mindazt, amit soha nem tudtál teljesen. Próbálkoztál, sokszor próbálkoztál, de nem értett, nem értett meg egészen, Te sem értetted magad.
Kezdesz éhes lenni, most először, nyugodt vagy, a remény kicsiny magját már elvetetted magadban. Bizonyítani akarsz, magadnak akarsz bizonyítani.
Végre átalszod az éjszakát.