A reggelek nehezebbek, mitől, miért? Az este meglelt nyugalom még ott van benned, de már nem olyan erős, nincs egyedül. Tudatosság, tudatosnak kell lenned, előre, csak előre, ne nézz hátra, kicsit se, ne fürödj meg a fájdalom mocsarában, mert ellep, újra ellep.
Beszéltek, gyakorlatias dolgokról, fáj, de tudod elkerülhetetlen, ez már nem a tegnapi pillanat, ami ott, és akkor csak a Tietek volt. Realizálj, zéró tolerancia.
Mentőöv, mentőövet dobnak eléd, elkapod, mert szükséged van rá. Nem érzed, csak tudod, mindent tudatosan teszel.
Találkozás Vele: rettegsz, nem tudod, hogy kezeld, csak azt tudod, hogyan, nem tudod majd kezelni… könnyedén, légiesen, természetesen.
Rettegsz, remegsz, riadt vagy, Ő is látja, Te is érzed. Ő beszél, neki megy, neki minden megy, ami neked jelenleg még nem. Nem érted miért, csak tudod miért, hiszen ismered.
Minden olyan természetes lesz, nem tudod hogyan, nem tudod mikor… soha nem tudtad csak mindig megtörtént. Megtörtént, mert Ő képes rá, megteremti számodra a nyugalmat, a biztonság érzetét, elfeledteti veled a dolgokat, még most is, még ebben a helyzetben is. Szereted ezt benne, mindig is szeretted, hiányozni fog, ez nagyon hiányozni fog.
Kívülről szemléled magad, hogy és, mikor kerültél ide… nem itt lenne a helyed, Te nem erre vágysz, nem ezt akarod. Tudatosítani próbálsz, de nem megy, egy gondolat újra, és újra visszatér, nem enged, nem enged, míg nem veszel róla tudomást. Márpedig Te nem akarsz róla tudomást venni.
Egyre hangosabb, mind hangosabb… mi lett volna, ha, ha Te megteszed magadért mindazt, amit most megteszel, meg fogsz tenni, mert meg kell tenned. Fáj, a válasz fáj, az, hogy tudod… ugyanaz, ugyanaz… csak nem most, később, akkor, amikor már késő, valóban késő lett volna mindenre.
Szemlélődsz, figyelsz, a Téged körülvevő embereket, az életet… nem érted, egyszerűen nem érted, hogy kerültél oda… nem érzed, hogy élsz, régóta nem érzed… miért nem élsz?
Veszteséget érzel, mérhetetlen veszteséget, semmi mást nem látsz… elborít, ott, és akkor legyőzött.
Üvegfal, az állandó üvegfal, Te most is mögötte állsz, látsz, de nem hallasz, látod, de nem érzed, érted, de mégsem érted.
Elered… csendben, észrevétlenül… egy pillanat alatt a nyakadba szakad minden.
Állsz a szakadó esőben, kezedben az ernyőddel, mert készültél, Te mindig készülsz… mozdulatlanul vársz, vársz valamire, várod, hogy a hullámzó tömeg eufóriája átragadjon rád is, és felszakítson benned valamit… de nem szakad, még nem szakad a gát, csak állsz ott mozdulatlanul, és a helyzet szürrealitását vizsgálod, most is vizsgálod, mindig vizsgálod.
Ismét fordul a kulcs a zárban…
Befekszik melléd… nem érzed távolinak, nem érzed olyan távolinak, mint amennyire érezned kellene. Nincs rendben, valami nagyon nincs rendben… forgolódsz, vergődsz, nem találod a helyed… idővel rájössz, leesik…megkívántad.
A helyzet groteszk mivoltától nevetni támad kedved… a testi vágyaid, szükségleteid erősebbek, ebben a pillanatban erősebbek, mint a fájdalmad.
Nem vagy menthetetlen, ösztönlény vagy Te is, túl fogod élni, most már tudod, hogy túl fogod élni.
Elalszol…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: