Kezdesz magadhoz térni, a tested kezd magához térni, a teljes súlyát érzed… majd fejbe vág, fejbe vág a „0.”nap. Nem kapsz levegőt, fuldokolsz, nem tudod, hogy állj fel, nem tudod, hogy miért is álljál fel. Minden, aminek addig jelentősége volt, az mostanra jelentéktelenné vált. Üres vagy, üres körülötted minden, és nem tudod, merre indulj, hogy tedd meg az első lépéseket, miért is tegyed meg, kiért is tegyed meg. Kétségbeesel, és vársz, vársz a feloldozásra, hogy valaki azt mondja nem lesz semmi baj, nem halsz bele, most még nem halhatsz bele. Az emlékeid közt kutatsz, kutatsz, keresel, hogy mi az, ami az egyetlen” legutóbb”segített. Csak remélni mered, hogy most is működik, és most is használni fog. Beszélsz, kommunikálsz, mondod, és reméled idővel könnyebb lesz…. hallgatnak, hallgatnak türelemmel, döbbenettel, megértéssel, leginkább támogatással, de nem tudják, Ők sem tudják, hogy tegyék könnyebbé. Senki nem tudja, hogy meddig tart mindez. Érkeznek a közhelyek, jönnek szép sorban, ott sorakoznak előtted, mentegetőzöl, mentegetőznek, magyarázod, magyarázzák, hogy miért is jönnek most ezek. Közhelyek, melyeket mi teremtettünk, mi emberek, mi, akik valami kapaszkodót keresünk, valamit, amitől értelmet nyernek a dolgok, és újra a helyükre kerülnek. Kell valami, szükséged van valamire, mert nélkülük megfulladsz, belefulladsz saját magadba. Egyedül vagy, sokk, tényleg egyedül vagy, még nagyobb sokk. Nem tudsz, de nem is akarsz még észhez térni, hagyod, hogy átjárjon, felfaljon, és részben megöljön. Megöljön, mert tudod, hogy van még ott legbelül valami, ami él, amitől élsz, és addig, míg nem haltál meg teljesen nem tudsz újra élni. Dolgok, melyekkel foglalkoznod kell, dolgok melyek nem várnak, gyakorlatias vagy még most is. Hogyan tovább, merre tovább, Ő merre, Te merre? Szólsz, bejelentesz, majd keresgélsz, keresel, de nem találsz, nem találsz semmit, amitől azt éreznéd, hogy van hová, és lesz hogyan. Kétségbeesel… ismét, fuldokolsz… ismét, eluralkodik rajtad a pánik… ismét, nem kapsz levegőt… de végül most sem halsz bele, még mindig nem haltál bele. Gyakorlatias vagy, első kapaszkodó, a gyakorlatiasságod úgy tűnik életben tart. Döntesz… maradsz… felismered, nem megy minden egyszerre, felállítasz egy sorrendet, Te vagy a lista élén, Te vagy az első, magadat helyezed előtérbe, muszáj, a túlélésért muszáj. Megnyugszol, egy pillanatra csak ugyan, de látni véled, hogy túl fogod élni, túl kell élned. Majd érzel, ismét érzel, még mindig érzel, és aggódsz, érte aggódsz, miatta aggódsz. Nem szűntél meg aggódni, félteni, szeretni, most még nem, egyelőre nem akarsz, tudod, hogy kellene, de most még nem megy. Szereted, még mindig jobban szereted magadnál. Kérdések, melyekre választ várnak, tőled várják, mert nem értik, nem tudják, ők is kapaszkodókat keresnek, hogy felfogják a még felfoghatatlant. Miért? Rájössz, érzed, hogy kell valamit mondanod, mert, amit Ők adnak, próbálnak adni, az neked fáj. Fáj, mert érzed, bántják, nem akarattal, de a Te fájdalmad kétségbeesést szül bennük…. nem engeded, nem engedheted, hogy bántsák, nem hagyhatod, ösztönből véded. Be kell, engednek őket a világodba, a lelkedbe, a fejedbe, hogy részben megértsék, felfogják. Nehéz, de még nehezebb lenne elfogadnod, hogy másként gondoljanak rá. Ő ugyanaz az ember, akit tegnap még szerettek, Ő nem változott meg, Te sem változtál meg, senki sem változott meg, csak felismertétek mindazt, amit mindig is tudtatok, Te is tudtad, Ő is tudta. Akartátok, szerettétek volna, hogy ne így legyen, de nem ment, a vágyaitok, a belső késztetéseitek erősebbek. Nem tudsz róluk lemondani, Ő nem tud érted akarni. Senki nem hibás. El kell kezdened szeretni önmagad!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: