Ébredés… fojtogat, belülről fojtogat… nem érted, ismét nem érted hova tűnt az előző nap. Ott hagyod Ő-t… utat engedsz neki, már nem tudod bent tartani, már nem akarod magad tartani, hagyod folyni… végig az arcodon, a lelkeden… félsz, nagyon félsz. A tested rázza a zokogás, nem tudod kontrollálni, elvesztetted a kapcsolatot a külvilággal.
Készülsz, tudatosan készülsz… össze kell szedned magad, nem láthatja, nem engedheted, hogy lássa. Szégyelled a gyengeséged, félsz, hogy félreérti, nem akarod, hogy gyengének lásson, nem akarod, hogy félreértse. A döntés közös, a fájdalom az, ami egyelőre csak a tied.
Te már előrébb jársz, mindig is előrébb jártál.
Pofon… onnan, ahonnan nem vártad volna, leterít, összeomlasz… nem lehet, erősnek kell lenned.
Nem hagyhatod, nem tudod hagyni, megsemmisít, mélyre hatol, mélyebbre, mint amit valaha is képzeltél. Nem, Ő nem, Ő-t nem, nem engeded, nem engedheted… Így nem, ezt nem. Émelyegsz, nem találod a kis világokat, a szigeteket… eltűntek, megsemmisültek veled együtt.
Gyilkol, a feltételezés meggyilkolt.
Ott áll veled szemben… nyugodt, minden olyan természetesnek hat. Átragad rád is, ismét megtörténik, most nem félsz, ott, és akkor nem félsz. Beszélsz, beszél, beszéltek… elkezd távolodni, minden elkezd távolodni. Felismerés… már kívülről szemléli a kapcsolatotokat, már csak Te vagy, és Ő, nincs, Mi. Következmények nélkül mondjátok ki a dolgokat, Te is Ő is. Szereted, Ő is szeret, szeretitek egymást még ebben a helyzetben is. Nem érzel semmit, tényleg nem érzel semmit, ez megijeszt. Mióta nem érzel?
Kívülállóként figyeled Ő-t, nem most kezdődött, egy ideje már így szemléled. Kezd átjárni a helyzet tudatossága, az, amiért most ott vagytok, ahogy oda eljutottatok. Nem most kezdődött. Hova tűnt minden, mikor kezdődött, tudod a választ, de mégsem érted. A korlátok, a félelmeid nem engedték, sokáig nem engedték, hogy láss.
Szereted, mindig is szeretni fogod, de már nem úgy. Újabb felismerés, újabb tudatosítás. Az elmúlás az, ami fáj.
Nem tudnád bántani, nem akarnád bántani, el akarod hinni, hogy Ő sem Téged.
Megnevettet, mindig megnevettet, Ő ilyen, ettől olyan szerethető. Hiányozni fog, sok minden hiányozni fog belőle, belőletek, az együtt teremtett világotokból.
Ott van, még mindig ott van ez a kis világ… ott van köztetek, ott áll előtted egy karnyújtásnyira. Nem szűnt meg létezni, még nem.
Egy pillantásából mintha látni vélted volna… ahogy rád nézett, ahogy a tekintete átfutott csupasz testeden. Nem remélsz, nem vársz, ma már nem, de megtörténik, mégis megtörténik.
Kívánod, jobban kívánod, mint bármi mást… ugyanezt érzed rajta is, ez még inkább feltüzel. A csókja íze, a türelmetlensége, a telhetetlensége a múltat idézi. Egymástól izzatok, lángoltok, és égtek porig.
Elmerülsz…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: