Hetek, lassan hónapok vannak mögötted, Te mégsem lettél bölcsebb, okosabb, és kevésbé boldogtalanabb. A kezdeti erő, a változásra vágyás, az önmagad életre keltése tiszavirág életűnek bizonyult, amit jelenleg érzel, az csak az önsajnálat, mely napról napra felemészt. Nem, nem tudsz, hanem nem akarsz változni, változtatni. Megtorpantál, és ismét az okokat keresed, hogy miért.
Nem vagy már biztos a döntésben, nem érzed, hogy jól tetted, tettétek, sokszor visszaforgatnád az idő kerekét, még, ha értelmetlen, felesleges, és egyben lehetetlen is. Gyáva vagy szembenézni a döntésetek okával.
Valami megváltozott, benned, a helyzetben. Minden találkozás egyre fájdalmasabb, és a másnapok egyre keserűbbek. A könnyeiddel küszködsz, a lelked háborog, látja, de nem tudsz, nem akarsz neki mit mondani. Szégyelled magad.
Idővel rajta is látod, és elmondja, Ő sincsen jól. Nem gondoltad volna, hogy látni fogod rajta, nem mert nem szeretett, nem mert nem voltál neki fontos, hanem, mert férfi. Te az emóciók rabságában éltél mindig is, mindent százszoros intenzitással éltél meg. Örömöt, boldogságot, és fájdalmat. Ő nem fullad bele saját magába, jelenleg úgy érzed rajtad kívül senki nem fuldoklik önmagától, csak Te. Az egész világ képes az egyensúlyra, csak Te nem.
Piszkosul gyűlölöd magad.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: