A “károsodás” nem lehet maradandó?!

Önként vállalt száműzetések, vagy az élet által ránk kényszerített helyzetek esetében, meddig tartható fenn, maradandó károsodás nélkül, a külvilágtól, a társadalomtól, az élettől való elszigetelődés, elidegenedés?

Mely élethelyzetek azok, melyekben még érvényes a rongyosra szaggatott, “soha ne add fel” örök érvényű, és mely ponton van “jogunk” karjaink tehetetlen széttárására, élettelen elernyedésére, a mindent feladásra?

Van egyáltalán jogunk a mindent feladáshoz, valóban felül tudnánk írni a belénk kódolt élni, és tenni akarás programját, ha úgy döntenénk?  Ha igen, akkor a valós, és a vélt problémák, nehézségek esetében is ugyanaz lenne az ítélet, vagy a gondok kézzelfoghatósága megengedőbbé tenné a feladást?

Nemtől, kortól függetlenül sokan, és sokszor érezzük, éreztük, hogy nincs tovább, elfáradtunk. Elfáradtunk a körülményeinktől, belefáradtunk saját magunkba, de leginkább abba, hogy egyedül vagyunk a világban, a világgal szemben. Paradox módon egyedül, akár egy társ mellett is, hiszen a magány érzése nem feltétlen egy másik ember hiányának függvénye. A hiány belőlünk fakadó érzés, egy vágy, szükséglet valami iránt, melytől jelenleg fosztva vagyunk. Akár mások, akár önmagunk által elkövetett rablás, kifosztás áldozatává váltunk.

Alapvetően társas lénynek születünk. Igényünk a társas együttlétre, annak gyakoriságára, és minőségére azonban már eltér. Az egyén személyisége, a környezeti hatások, a szociális háló, mint befolyásoló tényező határozzák meg emberi kapcsolatainkat.

Mi történne azonban abban az esetben, ha egy, introvertált egyént megfosztanánk még attól a minimális, számára viszont kielégítő, ingertől is, melyben addig részesült? Idővel a hiány képessé tenné Őt a falak lebontására, vagy még magasabbra emelné azokat, távol mindentől, és mindenkitől?

Eufemizmus lenne részünkről azt mondani, hogy idővel minden megoldódik, valaki majd ismét lebontja a falakat, és újra helyre áll a rend? Az idő, mint beláthatatlan, megfoghatatlan, mégis reményt adó tényező, megnyugvást, vagy épp kétségbeesést szülne benne? Ez az ember képes lenne túllépni a korlátain, annak érdekében, hogy újra hozzájuthasson ahhoz a minimális ingerhez egy másik ember által, melyre szüksége van?

Van, akinek nem jelent problémát, hogy kezdeményezzen, nyisson mások felé. Sokunk csak akkor nyit, ha már megtették feléjük az első lépést, és akadnak olyanok is, akik számára hosszú idő szükséges ahhoz, hogy akár egyetlen embert is közel engedjenek magukhoz. Ők vajon fel tudják még ismerni a feléjük jó szándékkal közeledőket, még ha, hosszú ideje zárkóztak is be? Vagy létezik egy időkorlát, mely után már visszafordíthatatlan a folyamat, és megszűnik, vagy elnyomásra kerül a vágy, a társas létre törekvő igény?

A kérdés, csak addig marad megválaszolatlan, míg nem nézel a szemébe, és nem kezdeményezel vele társalgást. Látni fogod, az inger nem szűnt meg, a vágy nem csillapodott, csak megpróbált túl, és együtt élni a hiánnyal.

Számodra ez, lehet, csak mindennapos beszélgetés, míg Ő, talán, visszakap valamit, amit már elveszettnek hitt. Hitet a világban, az emberekben, hitet abban, hogy mégsem láthatatlan.