Te vagy az egyetlen, aki mögött a lakás ajtaja esténként bezárul, nincs további kulcscsörgés, nincs kit várnod, egyedül vagy. Ez a nyomasztó, üres érzés, már a hazafelé vezető úton rád telepszik, olykor nem hessegeted el, inkább hagyod, hogy helyét az emlékek melege vegye át. Az örömteli várakozás érzésével teli, múltbéli estékre gondolsz vissza. Ezek az emlékek azonban, a késő őszi alkonyokon, még fájdalmasabbak, így hagyod őket a ködbe veszni, hogy visszatérhess a valóságba, lerázva magadról a múltat.
Sok minden hiányzik Belőle, a kapcsolatotokból, de idővel megtanulsz Nélküle, nélkülük élni, egy dolgot kivéve. Nem lehet, nem tudod mivel, és hogyan feltölteni az “Adni vágyó”dobozod. Mindennél jobban hiányzik, hogy adhass. Adhass magadból, nyújthass vigaszt, és megnyugvást, adhass biztonságot, törődést, ölelést, szeretetet, adhass mindent, amire csak szüksége van, mindent, amit csak elfogad Tőled, és Belőled az a másik ember. Ha az élet megtépázza testét, lelkét Te ott állhass az ajtóban, és karjaid a nyaka köré fonva megnyugtathasd: “Nem lesz semmi baj”. Simogathasd, szerethesd, Őt, a lelkét, és általa saját magad, a saját lelked is.
Enélkül nem érzed magad teljesnek, mióta először nyitottad meg ezt a dobozt, érzed, hogy többé nem tudod lezárni. Ez már nem az akaraton múlik, nem döntés kérdése, mélyebbről, és ösztönből fakadó igényed. Társ szeretnél lenni, hogy valakinek újra, Te jelenthesd azt az egy, a hiányzó, plussz kulcscsörgést.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: