Fogalmam sincs hogyan lehet édesanyaként kezelni azt a helyzetet, amit az élet, ironikus módon, néhány hónappal ezelőtt a családunkban teremtett, de látom, és tapasztalom is, hogy mennyire nehezen, illetve vegyes érzelmekkel telve éli meg édesanyám.
Mégis mekkora esély van arra, hogy a szülők nagyjából egy hét eltéréssel kapják a hírt az egyik gyermeküktől, hogy úton van az első unoka, míg a másiktól, hogy vége a kapcsolatának, mert nem jöhet majd az a baba. A maga módján mindkét esemény váratlan volt a számukra, mert annak ellenére, hogy mindkettőnk kapcsolata évek óta tart, tartott, nem volt téma a “mikor jön már a gyerek” kérdés, nem nyúztak vele minket családi összejöveteleken véget nem érő körmondatok formájában. Tiszteletben tartották, és tartják most is a döntéseinket, nem akarnak beleszólni, hogy, és miként éljük az életünket. Valószínűleg épp ebből kifolyólag, csak minimális információjuk volt a gyerekvállalási szándékainkkal kapcsolatban, legalábbis a mikorra vonatkozóan.
Előbb az örömteli hír érkezett meg hozzájuk, majd napok múlva követte az Enyém… A dolgot nehezítette, hogy öcsémék külföldön élnek, így a személyes bejelentésre nem sok esély volt, és arra sem, hogy az egész család előtt történjen mindez. Mire “Velünk” is megosztották volna a boldogságukat, én már egyedül voltam, a család pedig válság stábolt, és döntött. Úgy ítélték várniuk kell a bejelentéssel, míg legalább a szakítás okozta kezdeti sokkon túl nem jutok.
Egy hónap után úgy ítélte a tanács, vagy csak öcsém, egyszemélyes döntőbíróként, nem tudom, de elmondta nekem is. Ott volt, túl volt rajta, most már nekem kellett azt kezdenem az információval, amit minden normális nővérnek kezdenie kellene. Lelkesedni, támogatni, és vele együtt örülni. Belül volt tűzijáték, meg konfetti, de kifele ez valahogy nem ment. Nem azért, mert nem örültem volna, egyszerűen sokkolt, és blokkolt is egyben a hír, az első gondolatom az volt, hogy szeretném Vele is megosztani, kíváncsi voltam, hogy Ő miként reagálna. Persze ezt nem tettem, legalábbis nem azonnal, csak néhány nap múlva mikor találkoztunk. Nem ennek kellett volna az első gondolatomnak lennie, Ő már nem hozzám tartozik, de nem tudtam magam meghazudtolni, ismét nem.
Másnap reggel anya telefonja rántott vissza a valóságba. Zokogva hívott, először egy szót sem értettem abból, amit mondani próbált. Majd ahogy kezdett megnyugodni úgy vált számomra is világossá, hogy mitől került ilyen állapotba. Lelkiismeret furdalás, fájdalom, és tehetetlenség. Nem tudta, ahogy én sem, hogy hogy fogok, fogunk majd megbirkózni ezzel a helyzettel.
Nem szeretném bántani, mégis minden alkalommal megteszem, mikor előtte omlok össze. Mintha egymás fájdalmát erősítenénk fel mikor együtt vagyunk. Én erre hamarabb jöttem rá, mint Ő, de mégis hogy mondod meg egy anyának, hogy a jelenléte csak ront az állapotodon, annak ellenére, hogy minden lehetséges módon segíteni próbál neked?
Szeretnék túljutni mindenen, leginkább magamon… szeretném végre annyira szeretni önmagam, hogy ne bántsam azokat, akik szeretnek.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: