Ízek, illatok, érzések, és pillanatok, melyek örökre bevésődtek. Mintha belülről vésték, kaparták volna fel erőszakkal a koponyám belső falára, hogy aztán már mindörökké velem legyenek. Tényleg vésték, vagy valójában magam hagytam, hagyom még most is, hogy belém ivódjanak, velem lélegezzenek, és tovább burjánzanak bennem, míg nem az egész lényemet fel nem falják?
Szeretném hinni, hogy nem így van, én irányítok, én szabok határokat, én hagytam őket oda tenni, így csakis nekem van jogom, lehetőségem elmozdítani őket, és áthelyezni. Csak áthelyezni, nem törölni, azt nem lehet, ha akarnám se tudnám, csak az tudná megtenni, aki bevéste, aki átadta magát nekem bevésődni.
Sok első, megszámlálhatatlanul sok első.
Az első pillanat, mikor először láttam elveszni bennem, és egy újabb első, mikor én vesztem el benne. Az első kimondott szó, az első csókkal felszárított könnyek, és az első közös álmok. Fájón, és intenzíven marnak belém, mikor nem számítok rájuk. Egy fuvallat, az agyam hátsó szegletéből, a jelenembe repítik őket. A homlokom mögötti részt veszik birtokba, fájón, és kíméletlenül dörömbölnek, kiabálnak: engedj ki, csak egy kicsit, egy nagyon kicsit, engedj ki minket, ígérjük utána visszamegyünk, de egy kicsit, még utoljára engedd, hogy átjárjunk… átjárjunk, és részben újra, meg újra megöljünk, suttogják halkan, de ezt már nem hallom, nem akarom hallani.
Már csak akkor eszmélek, mikor végigfutnak rajtam, bennem, minden szegletét betöltik a testemnek, minden rejtett zugába eljutnak az agyamnak, bekerülnek a véráramba, és leterítenek. Érzem a szorításukat, ölelő fojtogatásukat, és a gyomromban növekvő, egyre terebélyesedő kétségbeesést, melyet már csak kiköpni szeretnék.
Mint parfümfelhő lengnek körül, ivódnak a bőrömbe, lágyan, édesen, selymesen bizsergetően táncolnak körbe. Végigfutnak a nyakszirtemen, csókot lehelnek a vállgödrökbe, lesiklanak a karjaimon, hogy végül megállapodjanak élettelen kezemben. Megmozdul, lassan ébred zsibbadt állapotából, és réveteg módon keresgél a parfüm felhőben az oly kedves, és szeretett arc után. Elfog az ismerős, mindent elöntő melegség, semmit nem változott, még most is olyan mélyről érkezik, mint a múltban. Végigszalad a tekintetem az arcvonásain, mosolyt csal az arcomra a szeme huncut, és gyermeki csillogása, beszívom bőre fanyar illatát, és megízlelem csókja édes ízét. Forró lávafolyamként olvadnak le könnyeim az arcomon. Most nem csókolja le őket, nem csókolhatja, mert ez nem a valóság. A parfüm illata halványul, kezdek visszatérni, beváltják az ígéretüket, lassan menetelnek vissza az agyam hátsó szegletébe szép sorban az emlékek.
A parfüm rendkívül illékony, mégis roppant agresszív közvetítő múlt, és jelen között. Makacsul a pórusaimba ette magát, ahonnan csak nagyon, de nagyon lassan, és fokozatosan távozik, minden nap újra, és újra fenntartva a jogot, hogy régi ismerősként üdvözöljön. A távozásában csak akkor lehetek teljesen biztos, ha érkezik majd egy új, egy más, egy friss illat… Ez az újonnan érkezett felismerés megrémít.
Félelemmel tölt el, hogy a teljes felejtést, a szabadságot, egy, a számomra még ismeretlen ember adja majd, kínálja fel. Nem tud mindent az “Én” irányítani, még akkor sem, ha az Én, én vagyok. Becsapva érzem magam, önmagam által becsapottnak.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: