Maradandó nyomok

Időről időre felmerül bennem egy kérdés, de egyértelmű választ a mai napig nem tudtam rá adni, pedig elég alaposan körbetáncoltam már az életem különböző szakaszaiban, jobb, rosszabb, boldogabb, kevésbé örömteli napokon, de a végeredmény változatlan.

Hagytam én valaha is bárkiben életre szóló, maradandó nyomokat, melyeken nem fog az idő, amik mindig mosolyt csalnak az arcodra, melegséggel töltenek el, és olykor akár még egy egy könnycseppet is elmorzsolsz utánuk?

Bennem, nálam, hagytak, felejtettek ott morzsákat, sokan keveset, kevesen sokat, és még kevesebben életre szólóakat. Kezdem azonban azt gondolni, hogy bennem szinte lehetetlen igazán mély nyomokat hagyni hosszútávon, mert idővel kigyomlálom őket. Talán védekezésből, talán hogy a jelen ne legyen fájón sivár, és a honnan hova érkezés között ne tátongjon akkora szakadék. Talán épp azok távolítják el őket, akik elültették bennem, talán én akarom, hogy kitépjék őket belőlem. Olykor úgy hiszem, mások is ezt teszik, ezért nem tudom az egyértelmű, IGEN, választ adni arra, hogy Én is lehettem, lehetek maradandó nyom.

A napokban ismét felhívott az ex, a másik ex, aki már közel 8 éve birtokolja ezt a címet, és ha Ő előkerül, akkor hozza magával ezt az örök dilemmát is. Számomra Ő volt az első, a nagy szerelem, az első Férfi az életemben, aki közel 10 évvel volt idősebb nálam. Épp olyan intenzíven éltem meg a hiányát, mint kezdetben a közelségét, ugyanolyan ismeretlen volt számomra az a fájdalom, ami az elmúlást követte, mint az a boldogság, ami az elején bénított meg. Idegen érzések, addig nem tapasztalt üresség, fullasztó kilátástalansággal teli napok, hetek, hónapok, a mindent hátrahagyás, a fővárosba költözés, és egy új élet kezdete. Hónapok teltek el kommunikáció nélkül, majd évek hallgatásba burkolózva, minimális információval egymásról, egészen 1.5 évvel ezelőttig, amikor mindez megváltozott. Mikor megláttam a nevét a telefon kijelzőjén a gyomrom egy szempillantás alatt zsugorodott össze, a szívem a torkomban kalapált, és a fejem zúgni kezdett. Beszéltünk, számomra azonban ez nem volt több ennél, az voltam, és olyan, akinek megismert, csak sokkal erősebb, határozottabb, és tőle függetlenebb. Ezt érezhette meg, és gyakorolt rá indokolatlanul nagy hatást, legalábbis én ennek tudom be a későbbi eszement ámokfutását. Soha nem gondoltam volna, hogy Ő valaha is képes lenne mindarra, amit az azt követő hónapokban művelt, és művel még most is. Nehéz a megfelelő szavakat megtalálnom, amik visszaadhatnák az érzéseket, amiket kiváltott belőlem a viselkedése. Döbbenet, értetlenség, indulat, meg nem értettség, fájó valóság, olykor már az undor határát súrolva. Tolakodó, egyoldalú, figyelmetlen, kétségbeesett, tartás, és jellem nélküli ember állt előttem, hiába kerestem benne a régi, szeretett Férfit, nem találtam. Könyörögve kértem, fejezze be, hagyja meg a szép emlékeimet, ne rombolja le mindet, de meg sem hallotta, hallja. Agresszív módon akart, és akar még most is helyet követelni az életemben, miközben neki valaki más mellett van már a helye, ahogy nekem is megvolt, és lesz is majd. 

Próbáltam szép szóval, türelemmel, majd indulattal vegyes elutasítással, de egyik sem jut, ért el hozzá. Mostanra odáig jutottam, hogy szinte kiölt belőlem mindent, épp csak az az utolsó, apró szikra maradt utána, ami még lehetővé teszi, hogy emlékezzek, arra, hogy valaha ki volt, és mit is jelentett számomra.

A kijelző ismét villog, újabb üzenet érkezett….