Sűrű hajzuhatag ölelte oltalmazón körbe arcát, lassú, tétova mozdulatok fogták kezét, és kísérték a találkozóra. Hosszú percek csendes hallgatása előzte meg a pillanatot, mielőtt egymásra emelték volna tekintetüket. A végtelenségig ismétlődve tükröződtek egymás szemében.
Kereste benne önmagát, de csak azt látta, amit az a másik látni hagyott. Torz tükör keretezte orcáját, de ezt akkor még nem tudhatta. Vakon hitte, hogy a valóságot mutatja neki, megbízott benne, feltételek nélkül fogadta el igaznak szavait.
Attól fogva két arc létezett, egy melyet mindenki láthatott, és egy másik, melyről csak Ő tudott. Egyre távolabb került egymástól a tükörben látott, az igaznak vélt, és a mindennapok belső arca. A távolságot napok éltették, és évek duzzasztották, mind nagyobbra, egyre hatalmasabbra. Futó pillanatokra, olykor, hagyta láttatni mindkét arcot, azt gondolván, talán a kettő együtt mégis alkothat egy egészet, de tévedett, újra, és újra tévedett. A tükörben látott arc csak a második helyet adta, folyamatosan háttérbe kényszerült miatta. Nem akart fél lenni, nem tudott nem egész lenni, Ő már a két arc által volt egy.
Langyos, nyári éjszakákban felejtett lehetőségek, a csillagos égbolton nyugvó tekintet, egy fiú ki nem mondott szavai, a mindent elmondó, véletlen érintések, és a múló, keservesen távozó pillanat érzése érkezett meg hozzá.
A fiú hetek múltán, ha vissza nem is hozhatta, de csillapította az elmúló lehetőség okozta fájdalmat benne. Önvallomásba csomagolt útravaló volt részéről, melyet papírra vetve adott át számára. “Ne hagyd elmenni a pillanatot, még, ha érzed is fojtogató szorítását, tedd meg, mert az a pillanat nem kínálkozik fel számodra ismét, mindörökre feledésbe vész. Az élet hozhat eléd még olyat, ki épp íly gyáva, és hagy elveszni, mint ahogy ott, és akkor, Én hagytalak Téged a pillanattal együtt elmenni.”
Szavai még most is némán szállnak el a jelen múló pillanatai felett.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: