Az eltűnés, megszűnés, kiürülés különböző szintjeire érkezés, magaslatokból történő mély repülések, és zuhanások, minden szárnyalást követő még mélyebbre süllyedés, frusztrálóbb percek, órák, és napok. Újabb mérföldkövek az összeomláshoz vezető úton, egyre fogyó levegő, sűrűn, és vészjóslón gomolygó gondolatok, zsibbasztó álmok, és üres nappalok. Távolodó vágyak, homályba vesző, felvillanó életképek az elképzelt eljövendőről, illatok, ízek, és álmok a múltbéli jövőből. Megalkuvás, félmegoldások, eleve elvetélt helyzetek, állandó nyughatatlanság, és zavaró káoszban létező jelen.
Új tapasztalatok, egy eddig ismeretlen, bennem rejlő oldal felfedezése, megismerése. Ész nélküli kapálózás a magány, az egyedüllét, és önmagam ellen. Felismerés a kötődésre képtelen állapotomról, a könnyebb út választása, és a változásra alkalmatlanságom kikiáltása. Ugyanazok a végtelennek tűnő játszmák, és körök, a rutinszerűen ismételt kifogások, és magyarázatok. Már magam sem tudom mennyi ezekben az igazság, és mennyi bennük a félelem a valódi igazságtól. Törekszem az őszinteségre, melyet viszont is elvárok, mégis szárnyaszegett madárként vergődöm a magam által ásott erkölcsösség, egyenesség vermében mihelyst én állok az őszinteség célkeresztjében, és “vallanom”, éreznem kellene.
Rétegek, melyekben létezem, arcok, melyeket felöltök, álarcok, melyeket leveszek, tudatos ellenállások, ösztönös reakciók, és védekezések. Új sebek, friss karcolások, feltépett, ismét fájó hegek, soha be nem gyógyult sérülések, melyek görcsbe ránduló lüktetéssel jelzik folyamatos jelenlétüket bennem. Meggyógyítani nem tudom, enyhíteni nem hagyom, a lelkem húsáig vájom, mélyítem tovább a fájdalmas barázdákat. Sokszor azt érzem a végtelenségig, és a legvégsőkig tudnám magam bántani, hagyni elvérezni… majd új nap virrad, a gyűlölet hullámai alábbhagynak, a remény sugarai kezdik nyaldosni a lelkem, és simogatón csepegtetik belém az élet apró kis csodáit, örömeit. Szánalmasan kapaszkodom, mankóként támaszkodom minden általuk kínált lehetőségre, futó pillanatra, remélvén, hogy most több időm lesz, tovább tudok a felszínen maradni, mielőtt alámerülve ismét elborítaná lelkem a sűrűn, és sötéten örvénylő, mindent átjáró kétségbeesés, az általam megélt valóság.
Állandó hullámvasút, a fent, és a lent véget nem érő játéka, folyamatos versenyfutás az idővel, meghasadt, lezsibbadt pillanatok, magányos rettegés, sóvárgó érzések, és vágyak. Szeretetre éhes, dühös ellenállással vegyített fekete létezés.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: