A nyirkos, és sűrű levegő lassú, elnyújtott lélegzetvételek sorozatára késztet. Mélyre szívom a jelen pillanatát, és hosszan tartom magamban. Az elsuhanó fák óramutatóként jelzik az idő múlását. Hátam mögött hagyva őket aként tisztul a fejem, miként a hajnali táj szabadul a köd fogságából. Az ébredő természet sorra mutatja meg az aznapi, mind állandó szépségét. A motor zúgása bánatos dallamot játszik, melyre gondolataim játszi könnyedséggel ülnek rá. Észrevétlen viszi táncba a lelkem, fogja kézen az elmém, és vezet gondolataim parkettjére.
Hit… hit magamban, hit valaki másban, hit magában a hitben. Megtapasztalni a minden elvárás, teremtett kényszer nélküli létezés állapotát, az ego mindent uraló jelenléte nélkül.
A sorozatos tapasztalás túltelítettséghez vezet, az egyszerű, és egyértelmű válaszok elvesznek a tömegben. Hangos kiabálásra természetüknél fogva képtelenek, a harag, az előítélet, és az önző védekezés elnyomják halk suttogásukat. Az erő, és az akarat elől a tehetetlen létezésbe menekülnek. Csendben, alázattal várják, hogy az idő megadja a bölcsességet, és megmutassa a hozzájuk vezető utat. Választani kell őket, csak így segíthetnek, taníthatnak.
A megváltoztathatatlan dolgok elfogadása, a megváltoztathatóak megtétele, a kettő közötti különbségtételhez szükséges bölcsesség az út végén.
Adni a szétfeszítő gondolatokból, megosztani a sokszínű, és rétű érzések sokaságát. Lelkem könnyítve, lelkeket gazdagítva, hallgatni, és hallgatva lenni. Megértő értelemre találni, tekintetekben visszatükröződni, a szavak, elvetett magként növekvő várakozását figyelve hinni.
Hinni, egyedül, menni végig az úton, azon, mely csak az enyém.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: