Ajtók

Az emberi kapcsolatok, mint egy végtelen labirintus ajtói, kísérik az életem. Nem tudom mikor, és milyen ajtó nyílik meg előttem, csak azt, hogy sorra nyílnak, tárom ki őket. Az ajtók mögött nem tudom ki vár, és azt se, hogy ki nyomta le a kilincset… Én állok az Ő kapujában, vagy Ő az enyémben? Én tanulok Tőle, vagy Neki van szüksége Rám?

Az ajtó mindkét irányba nyitva van mindaddig, míg kölcsönös szükséget elégít ki. Ha már nem ad, mi több elvesz, akkor azonban be kell zárni. Tömör súlyával magunk mögött behúzva, a kilincset lenyomva, és menni tovább. A bezárt ajtó döntés kérdése, a zárva tartása is könnyebb, ha önszántunkból fordítottunk neki hátat. Természeténél fogva azonban két oldala van, nem tudhatjuk, hogy a túloldal mikor érzi szükségét, hogy az ajtót ismét megnyissa. Ilyenkor mi is szembesülni kényszerülünk azzal, hogy mennyire hagytuk magunk mögött mindazt, amit, és akit az ajtóval eddig távol tartottunk magunktól, vagy csak akartunk.

Az elmúlt hetekben több ajtót is bezártam magam mögött. Némelyiket könnyedén csaptam be, de van, amelyiket az ész érvek húztak be mögöttem. A döntés mindegyik esetben az enyém volt, így a velük való azonosulás nem okozott akkora nehézségeket mintsem, ha más döntését kellett volna elfogadnom, tiszteletben tartanom. Talán épp az azonosulás hiánya késztet valakit arra, hogy újra benyisson a közös ajtón, mert Ő még nem állt készen az elengedésre. Számomra már nem kérdés, hogy vannak döntések, melyeket el kell fogadnom még akkor is, ha fáj, és nehéz. Hiszem, hogy, akivel dolgom van még, azt elém sodorja majd az élet, de nem akkor mikor én azt akarom, vagy szükségét érzem.

A nekem van vele dolgom, vagy neki velem kérdésre a választ az idő, és a csend adja meg. Mikor harag, elvárás, és az elmulasztott lehetőség érzése nélkül gondolok az ajtó túloldalán állóra, akkor tudom, én mindent, mit kellett, már megtanultam Tőle, átadtam neki magamból. Így mikor ismét az egymásra nyíló ajtónkból tekintek kettőnkre, bennem már csak egy, de annál erősebb érzés van: csendes nyugalom

A mélyen szunnyadó nyugtalanság nyughatatlansággá éled. Nincs megnyugvás, hiányzik valami, ami a végső lezárást adná, valami amit csak önmagunkból nem tudunk megteremteni. Mindaddig míg ez az érzés jelen van, egyértelműen létezik a feladat a nyughatatlanságunk “tárgya”, és önmagunk viszonyában.

Az ajtót újra ki kell nyitni. A valódi feloldás, elengedés érdekében azonban nem csak résnyire, hanem mindkét szárnyát szélesre tárva, hogy őszinte igényünk teljes valójában áramolhasson. A múlt ajtajainak ismételt megnyitása felelősséget, és felkészültséget kíván. Ahogy vendégségbe sem megyünk üres kézzel, úgy egy ilyen találkozásra sem érkezhetünk üres elmével. A váratlan vendég csak rövid ideig táplálkozhat a felbukkanása okozta meglepetésből, ennek múlásával átveszi helyét a jogos, és egyértelmű kérdés: Minek köszönhetem a látogatásod?

Itt van, most történik, ez az amit akartál. Szükségét érezted, Te akartad, hogy rendezz valamit, amiről úgy érezted enélkül nem tudod nyugodt szívvel hátrahagyni azt az ajtót. Suttogj csendben, halkan, vagy kiabálj, üvölts torkod szakadtából, de beszélj! Mond el mi hozott Téged elé, miért vagy itt, mit szeretnél még vele megosztani, vagy Tőle megkapni, hogy végre békére lelhess.

Rántsd le a lepleid, dobd el az álarcod. Állj előtte pőrén, csupaszon, az őszinte meztelenségedben, mert enélkül nem kaphatod meg mindazt, amiért ide jöttél.

“Hiányzol, nagyon!”…. nem elég, ennyi nem tud elég lenni.

Most már nem csak magadat, hanem engem is magamra hagytál az ajtó túloldalán.