Az ajtó mögött magunkra hagyott állapot törvényszerűen ismét mozgásba lendíti gondolataink fogaskerekét a látogatónkkal kapcsolatosan, az enyémet legalábbis mindenképp. Elkezdem kibontani, részleteiben megvizsgálni, majd egészében értelmezni a történteket.
Mindennek legalább két oldala, nézőpontja van, és akár egészen más értelme a túloldalról nézve mint, amit mi egymagunk próbáltunk neki adni. Az, hogy mennyire van lehetőségünk a másik oldal teljes megismerésére, általunk szinte alig befolyásolható. Őszinte érdeklődésünk, nyitott szívünk az egyetlen, mivel segíthetjük a túloldal megnyílását, a kitárulkozás igénye, annak mélysége azonban már tőle függ, és az Ő döntése.
A szavak hiánya, a néma hallgatás erőt próbáló számomra, mert ellenkezik mindazzal, amiben hiszek, ami mentén élem az életem. Nem értem Őt, nem értem mit szeretne. Ez már nem arról szól, hogy különbözőek vagyunk, és másként találjuk meg, vagy épp nem, az utat, a szavakat egymáshoz. Egy elengedett pillanatnyi érzést kaptam, melynek a tartalommal történő megtöltését Tőlem várta. Az, hogy nem értettem Őt, nem teljesen igaz, nagyon is tudom, és értem, hogy miért nyitott. Azt nehéz megértenem, miként reagálhat ennyire ellentétesen a részemről folyamatosan őszinte, és egyértelmű kommunikációra.
Azok a helyzetek, melyeket nem értek, attól zavarosak, mert nem őszinték. Az egyetlen biztos pont, és kiút belőlük, hogy hiszek magamban, a döntéseimben, mert tudom mit szeretnék, és hova tartok. Eltökélt célok nélkül csak mások kikötőjébe juthatok el, a sajátom pedig egyre távolodik. Mások szele nem az én vitorláimat duzzasztja, én vagyok az Ő utasuk, az Ő vágyaik tengerén. Együtt utazunk, de nem egy kikötőbe tartunk.
Nem Őt kell megértenem, csakis magamat kell látnom. Ő csak megerősített a korábbi elhatározásom helyességében, abban, hogy jól döntöttem. A legbiztosabb iránytű önmagam számára csakis Én lehetek. A külvilág számára sokszor ijesztő az a határozottság, mellyel nyíltan, és őszintén vállalom a véleményem, gondolataim. Hogy az önmagam által felállított elveket konzekvens módon tartom, még akkor is, ha ezáltal szembemegyek a látszólagos tömeggel. A tömeg azonban nem többség, ha mögé akarunk nézni láthatjuk, hogy olyanok is részesei, akik nem ébredtek még öntudatukra. Nem tudnak, akarnak, mernek másként gondolkozni, követni saját magukat, hinni mindabban, amit az ösztöneik súgnak. Meghallani, és látni, hogy mindig van választásunk. Választhatjuk, és vállalhatjuk önmagunkat, azt akik vagyunk, vagy akik lenni szeretnénk a döntéseink által.
Minden találkozás okkal érkezik az életünkbe. Ez az ajtó fényesen ragyogva mutatta meg számomra a helyes utat a jelenlegi életciklusomban. Éreztem az elakadást, de nem tudtam hogyan tovább. A találkozás ennyire egyértelmű szükségét most visszatekintve látom csak, ahogy a Túloldal valós természetét is. Korábban a harag, a meg nem értettség volt a legerősebb, és legintenzívebb érzés, ami egy ilyen szituáció után maradt bennem. Jelenleg ez az érzés áll a legtávolabb attól, amit valójában érzek.
Folyamatosan a másik oldalt akartam megérteni, a szavakat, és a tetteket értelemmel felruházni, amivel egy eleve kudarcra ítélt, teljesíthetetlen feladatot adtam magamnak öntudatlanul. Esélyem se volt a valóság meglátására, nemhogy az érzékelésére.
Már csak egy valaki érzéseire, jelzéseire figyelek, de arra mindennél jobban.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: