1.0A kinőtt héjhttps://kinotthej.cafeblog.huMousuhttps://kinotthej.cafeblog.hu/author/mousu/<p>Vékony görnyedtségben ívelt át felette a sötét éjszaka magánya. Pontokban felcsillanó holdsugarak vágtak mezsdjét a végtelen mindenség, és a halandó lét közé, ahogy a sűrű folyam habzó nyalábjai a partot mosták. Hűvös szél borzolta a fákat, míg az éj hangjai ringatták az álmok bölcsőjét. </p> <p>A néma nyugalom, lassú léptek nyomát hagyva, fogta a mardosó kétely kezét. Idővel ujjai görcsös szorításából engedve, enyhült fájdalmas fogása, melyet a fa korlát hálás sóhajjal viszonzott. A pillanat érzése menedékként borult fáradt lelke köré a társtalan hídon. </p> <p>Elbűvölte az alatta dübörgő természet hatalmas ereje, a selymes gyönyörűség, mely a száguldó gondolatok iramában egyszerre teremt múló csodákat, és fájó elmúlást. Hömpölygő, fekete sodrásának hívogató látványa zsibbasztó érzéstelenítőként áradt szét benne.</p> <p>A világtól különállunk érzés, hogy senki, és semmi nem fáj együtt megégetett nyelvünkkel, lehorzsolt térdünkkel, hogy kínjaink, fájdalmaink csakis a mieink érzések itt, a menedékben, szabadon, bűntudat nélkül áradhatnak szét benne. Senki sem értheti meg igazán, akárhogy is szeresse. A tulajdon én teszi őt a legboldogtalanabbá, amitől szabadulni igyekszik, és ez hozza őt ide folyton vissza.</p> <p>Fájdalmai, mint pergő vakolat máltak le róla a csontos éjszakán, és olvadtak fel a távolodó hullámok karjaiban. Szédítő vonzása súlyként húzta testét, és kísértette megtérni vágyó lelkét. Lehunyt szemmel, békés hallgatásban figyelte miként úszik tova teste a folyó sodrásában. A súlytalan szabadság, mint légbuborék szakadt ki belőle, és hagyta magára a megfáradt testet. Lelke darabkái táncot jártak a víz tükrén, bevonták a környező fák koronáit, feloldódtak az éterben, hogy az örökkévalóságig csillámporként ragyoghassák be a mindenség éjszakáit. </p> <p>Zsibbadt kábulatból ébredő, halandó teste hátat fordított lelkének, és magára hagyta őt a titkos menedékben. Minden elválás fájdalmas visszavágyódással teli, nehéz búcsúkat, és üres, egymás nélküliségben tengődő létezést hoz.</p> <p>A nap, mikor nem tud többé búcsúzni, hátat fordítani, már ott dörömből a jelen ajtaján.</p> <p> </p>rich