Elméletben sem voltak soha illúzióid, azzal kapcsolatban, hogy mennyire érdektelenek vagyunk mi emberek, fajtársaink, embertársaink iránt. Mindezt azonban gyakorlatban tapasztalni ijesztőbb, és kijózanítóbb, mint azt valaha is gondoltad volna.
Késésben vagy, a buszról szinte lerobbansz, próbálod behozni az időt, mely gyorsabban halad, mint ahogy azt Te követni tudnád. Szaporázod lépteid, de még így is bekúszik a szemed sarkából, egy a földön fekvő emberi test képe. Sietsz tovább, hiszen késésben vagy, a tempód ennek ellenére valami visszaveti. Valami, ami nem más, mint a lelkiismereted, újra, és újra hátrapillantasz a vállad felett, remélve, valaki már megtette, valakiben már hamarabb megszólalt.
Egy fővárosi, közepesen forgalmas, kisebb buszvégállomásról beszélünk, nem egy a prérit átszelő úthoz tartozó megállóról, ahol nagyítóval kellene keresni, nem csak az emberi, de bármilyen más, egyéb életformát is. Ennek ellenére a Te hangod az egyetlen, mely kiabál, és megállásra késztet. Nem tudtál tovább menni, tovább sietni, miközben valakinek talán segítségre van szüksége. A kontraszttól, hogy te épp orvoshoz igyekeztél, csak még erősebb, és hangosabb benned a hang.
Megállsz, és visszafordulsz, futva teszed meg visszafele a nagyjából 50-100 méteres távot. Odaszaladsz a közelben álló 2 buszsofőrhöz, akik egyébként 2-3 méterre beszélgetnek a fekvő férfitől. Elmondod, valaki bajban van, néznek rád, és nem értik mit akarsz tőlük. Megismétled magad, és nyomatékosítás címén hozzáteszed, a férfi jól szituált.
Ezen a ponton próbálod elnyomni magadban az arcodba tolakodó kérdést, ha a külseje kevésbé lenne rendezett, akkor már Te sem reagálnál rá? Nem fordulnál vissza, Te is csak elfordítanád a fejed, mert Ők a társadalom számára nem léteznek, arctalanok?
A 2 férfi továbbra sem úgy reagál, ahogy vártad, vagy elvárható lenne. Tanakodnak, mégis mit csináljanak, meg amúgy is, sokan “elborulnak” errefelé, és itt van a műszakváltás ideje is. Míg Ők azon lamentálnak, hogy melyikük bioritmusát borítaná fel jobban, ha cselekednének, Te odamész a magatehetetlen férfihoz, és megnézed, van-e egyáltalán spontán légzése.
Szerencsére igen, magától lélegzik.
Mindeközben a sofőr duó döntésre jutott, a tanács meghozta az ítéletet, telefonálni kell. Megvárod míg a tettek mezejére lépnek, majd pár perc várakozás után Te is továbbállsz. A hang eddig bírta, a helyét egy újabb hang vette át. Menned kell, már így is elkéstél. Reméled rendben lesz, most már rendben lesz az ismeretlen idegen.
Közel 1 óra elteltével, miután végeztél a korábbi sietséged okával, visszamész. A 2 sofőr”munkáját” ellenőrizendő, vagy az eszméletlen férfi állapotáért való aggódásból teszed?
Könnyebb, és egyszerűbb is lenne ezt mondanod, de a valódi okod nem ez. Te sem tettél maradéktalanul eleget, és ezt érzed, mindössze áthárítottad a felelősséget. Te is mástól/másoktól vártad a helyzetbe való beleilleszkedést, a megoldást.
Te sem vagy különb azoknál, mint akik 1 órával ezelőtt elfordították a fejüket, még ha Te egy pillanatra meg is álltál.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: